A 8. parancsolat

Ne lopj!


Kislány voltam még, talán 10 éves. Két barátnőm közül a fiatalabbik (9 éves)  megkért, hogy kísérjem el az élelmiszer boltba. Az újonnan megnyílt önkiszolgáló ABC-be. Akkoriban még nem volt elterjedve vidéken az ilyen jellegű bolt, ezért kíváncsiságból oda mentünk.
Beleraktuk a kosárba az anyukája által felírt dolgokat, és bámészkodtunk még egy kicsit. Az édességek nagyon beindították a fantáziáját. Pénze persze nem volt rá, hiszen az édesanyja nagyon kiszámolta a vásárláshoz. Jutalomként két darab 1 forintos csokira adott csak. (akkor még ennyit ért a jó magyar forint) Nagy tábla csokoládét vett le a polcról és úgy gondolta, hogy elcsórja. Minden erőmmel azon voltam, hogy lebeszéljem róla. Vissza is tette, nagy megkönnyebbülésemre.
Annál nagyobb volt az ijedtségem, amikor elhagytuk a pénztárat, és ballagtunk hazafelé. Valahova mégis elrejtette a tábla csokoládét, és fizetés nélkül elhozta. Gúnyos mosollyal nézett rám, még büszke is volt magára. Engem meg a frász kerülgetett, amikor rá gondoltam, hogy mi lett volna, ha rajtakapnak minket. Mert ugye számomra egyértelmű volt, hogy én is vétkes vagyok. Kínálta nekem is a felbontott csokit, mert hát meg kellett enni, nem vihette haza. Azt gondolta, hogy segítek az eltüntetésében. Hogy is ne! Meg is fulladtam volna a lopott csokitól, annyira szégyelltem magam! Dehogy ettem belőle! Nagyon haragudtam rá ezért a lopásért! Jó ideig nem mertem bemenni abba az ABC-be. Azt gondoltam, hogy meglátszik rajtam, hogy tolvaj vagyok. Én akkor annak tartottam magam, és nagyon rossz érzés volt. A barátnőm persze nem érezte magát rosszul, csak azután, hogy hazaért. Nem volt a gyomra hozzászokva ennyi édességhez, jól megfájdult a hasa. Persze az édesanyja megijedt, de nem merte elmondani, hogy mitől görcsöl annyira. Másnapra kutya baja sem volt.
Azért én nem mentem vele többet vásárolni.



2008. augusztus 11.