A vakító lámpák a mennyezeten kihunytak, csak a normál világítást hagyták a szülőszobán. Kezébe adták az újszülöttet az újdonsült anyának. Csak nézte az apró testet, a hurkás, hihetetlenül kicsi kezeket, az enyhén pelyhes fülecskét, a hosszú újacskákat, amiken a körmöcskék még nem váltak el. Haja is volt, és hatalmas kék szemei. Ránézett az anyjára és mintha mindig ismerte volna. Apró gödröcskéi az arcán, ahogy a kis izmocskák meg-megrándultak, igazi bájt kölcsönöztek neki.
Ő már tudta, hogy összetartoznak. Nem adja oda a babát a nevelőszülőknek, nem képes rá. Magához ölelte, és peregni kezdtek a könnyei.
A béranya szobájába pont ekkor lépett be a házaspár, akinek szülte a babát. De nem adja oda, ezt azonnal látták. Az asszony leült az ágya mellé, és együtt sírtak. Ő megértette az anyát, annyi babát elveszített már. A lelke egy része mindig meghalt. Ez lett volna az utolsó esélye. A béranya. De mégsem tett szemrehányást a fiatal anyának. Tudta, hogy nem helyénvaló. Megcsókolta az arcát, és megkérdezte, hogy a babának adhat-e puszit.
Mielőtt kiment a szobából, visszaszólt még:
- Holnap meglátogatlak, és beszélünk. –
Már nem sírt, mosolyogva köszönt el. Már tudta, hogy mit kell tennie, ha már nem lehet saját babája.
Másnap valóban bement a kórházba. Az anya már fel tudott kelni. Megrémült, ahogy meglátta a látogatóját.
- Ne félj, nem veszem el a gyermekedet. – Szólt gyengéden és megölelte.
- De én nem tudom visszafizetni azt a sok mindent, amit adtál nekünk…
- Nem is szeretném! Viszont van egy ajánlatom, vagy inkább kérdésem:
Megengeded, hogy a keresztanyja legyek a babádnak? Boldoggá tennél vele engem és a férjemet is.
Az anya értetlenül nézett rá. A gyermektelen asszony folytatta a mondanivalóját:
- Akkor egy kicsit az enyém is lehetne. Gondoskodnék róla, rólatok. Hiszen egy
keresztanya kötelessége is a gyermekről gondoskodni, az édesanya segítségére lenni. –
A keresztanyának legalább annyi örömet hozott a gyermek nevelése, mint amennyi bánattól megmenekült a béranya.
Isaszeg, 2009. március 15.